Bennem, mint tükrödben

13. jelenet: A Hermes-villában

Rudolf: Én jó anyám, úgy bíztam, hogy tán szólsz hozzám!

Vártam csak én – hívó szó jön a csend után!

Mondd mért féltél? Mert egyformán elvágyunk, lásd!

Túl terhes nékünk, csúf ellenségünk
e romlott, e szédült világ!

Kérlek, hogy nézz le rám – láthatnád bennem önmagad!

Akkor tán értenéd – szavak, mit el nem mondanak!

Ellöktél durván! Tükör az, mit bennem gyűlölnél?

Vágynék terád, ám vágyam hozzád el nem ér!

Nézek csak rád – bálványt látok, egy kősziklát!

Már meg sem látsz – azt hittem, a látszat csal!

Száz jelzést adtam, hogy értsd meg, baj van,
de köztünk már szilárd a fal!

Kérlek, hogy nézz le rám!
Képmásod mért nem látod már?

Akkor tán mondanám, akkor tán éreznéd, hogy fáj!

Elisabeth: Mit kívánsz tőlem? Mi bánt? Mért jöttél el?

Rudolf: Anyám, hogy óvjál!

Úgy érzem, itt a vég – el kell, hogy váljak, nincs mentség!

Jó hírem tönkremegy, botrány lesz most már mindenképp –
a pápát kértem, de a válást ellenzi apám!

Rudolf: Te segíthetsz még talán - Elisabeth: Kímélj meg, úgy kérlek!
feleségem nyűg csak vállamon!

Az udvar átok rám! Nincs, mit lépjek érted!

Ez a vég, hát légy te oltalom!

Ó, könyörgöm én,
járj közben, kérlek!

Atyám is hallgat rád!

Elisabeth A császárt én már rég elküldtem!

Nem kérnék tőle semmi ügyben!

Nem kérném őt – nem kérném érted sem!