-         Hogy zajlott a következő nap reggele?

-         Reggel pont kilenc órakkor jelentkeztem a királynénál. Éppen fésülködését végezte. Jókedve és friss arcszínéből azt következtettem, hogy jobb éjszakája lehetett, mint nekem, de mikor elmondtam neki, milyen nyugtalanul aludtam, ő is panaszra fogta a dolgot: „Fáradt nem vagyok, de én is alig aludtam. Egy darabig valami olasz énekeseket hallgattam, később a világjtótorony zavart folyton változó színeivel, nem tudtam magam rávenni, hogy fölkeljek és becsukjam az ablakot. Talán úgy két óra körül aludtam el, de akkor, ami sohasem történt velem, rémülten fölijedtem. A magasan álló hold teljes fényével ömlött arcomba, miközben ágyam és az egész szoba misztikus világításban úszott. Azután már nem is bírtam elaludni.”Beszélgetésünk a toilette-szobában folyt…miután még apróbb megbízásokat adott, melyeket a városban kellett végeznem, megkérdeztem őfelségét, megmarad-e azon terve mellett, hogy hajón tér vissza Cauxba, mire ezt felelte:”Igen, egy óra negyven perckor indulunk. A személyzet menjen a tizenkét órai vonattal, mert nem szeretem a nagy fölvonulásokat. Egyszóval minden úgy marad, ahogy meg volt határozva.” Ekkor magára hagytam. Sietve végeztem el, ami még teendőm volt a városban és valamivel tíz előtt már megint a Beau Rivage-ban voltam. Tizenegykor elhagytuk a hotelt őfelségével és a rue Bonivard-nak tartva betértünk Bäcker boltjába, hol a királyné Patti Adelina orchestrionját kívánta hallani…”Oly csinosan muzsikál ez, hogy még Franz és Valérie is gyönyörködni fognak benne” mondta a királnyé. Most még vettünk egy hatalmas verklit s hozzá 24 zenedarab hangjegyét Valérie gyermekei számára. Távozáskor Bäcker elénkbe tette a vendégkönyvét. A királyné mosolyogva biztatott: „Csak írja belé: Erzsébet királyné. Ezt úgysem érti meg, s mire valaki kimagyarázza neki, akkor már én messze leszek!” Majd elindultunk vissza a hotelba. Őfelségével lassan sétáltunk az utcán, mert élvezni akarta a napfényt, de rajtam erőt vett a nyugtalanság s figyelmeztettem, hogy ideje lesz a hotelbe visszatérni és fölkészülni az utazáshoz.. Beau Rivage-hoz érve őfelsége a szobájába vonult, hogy felöltözzék. Nekem úgy tetszett, hogy tovább időzik bent a kelleténél, s emiatt szinte érthetetlen idegesség fogott el. Ha letalálunk késni, teljesen magunkra maradunk itt, mert aszemélyzet, egy lakáj kivételével, már elutazott. Nem tudtam bevárni, míg kijön, bementem hozzá és megkértem őfelségét, hogy miután a hajó kapitánya nem tudja, hogy utazni akar, küldjük előre a lakájt, hogy tartóztassa a hajót, ha netán érkezésünk előtt akarna elindulni. Ez megtörtént. Ez alatt a királyné látható élvezettel fogott hozzá egy pohár tej megivásához. Még idegesebb lettem, és a következőt mondtam Őfelségének: Felség, szóltam már, egy óra harminc perc van, induljunk, lekésünk. De ő most teljes nyugalommal kiöblítette a poharat, melyből ivott, azután végtelen kedves mosollyal nyújtotta át nekem. „Nono, Irma, előbb kóstolja meg ezt a kitűnő tejet.” A pohár reszketett a kezemben és ideges remegés fogott el, mialatt ittam belőle. Képtelen voltam kiinni. „Talán rosszat tesz magának?” kérdé, mialatt csodálkozva nézett reám.

Nem felség, csak nyugtalan vagyok, félek, hogy lekésünk. Feleltem neki, és végre fölkészült. Most élénken szétnézett a szobában és indultunk. Két alakra emlékszem, kik mélyen meghajlottak a kijárat előtt. Egy óra harmincöt perc volt pontosan, mikor a kapun kiléptünk. Jó Isten! Hogy a reá következő öt perc nem tudott kiesni a te időd folyásából! A tó partján haladtunk előre, az én talpam alatt égett a föld. Éppen Braunschweig herceg szobra mellett haladtunk, midőn a királyné vidáman, mint a gondtalan gyermek, ki nem állja meg szó nélkül, ha valami szemébe ötlik, rámutat két fára: „Nézze Irma, virítanak a gesztenyefák. Schönbrunnban is vannak ilyen kétszer virágzók, s a király azt írja, hogy azok is virágban vannak.” Felség a hajó jelez, szóltam s önkéntelen olvastam utána a csöngetésre következő tompa kondításokat…egy…kettő…E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert,

 ki mintha kergetődznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan, innen átcsap a tó melletti vaskorláthoz, majd újra egy fához, s ekként a gyalogjárón keresztül-kasul cikázva felénk közeledik. Hát még ez is tartóztat! Gondoltam, önkéntelen követve őt tekintetemmel, mikor ez újból a vasrácsot éri s onnan elugorva, rézsut felénk iramlik. Önkéntelen tettem egy lépést előre, s így fedtem előtte a királynét, de ez most úgy tesz, mint ki nagyot botlik, előre lódul és ugyanekkor öklével a királynéhoz sújt.

Mintha villám sújtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a királyné, és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam fölébe.És ekkor azt hittem, az ég nyílik meg nekem. A királyné fölemelte szemeit, szétnézett, tekintetéből látszódott, hogy tiszta öntudatánál van, s aztán támogatásommal lassan fölemelkedett a földről. Egy kocsisember volt ebben a segítségemre, áldja meg érte az Isten!Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem.Szemei fénylettek, arca kipirult, gyönyörű hajfonatai az eséstől megbomladozva, lazán font koszorúként körjtették fejét. Kimondhatatlan szép és fenséges volt. Az örömre vált ijedtség elfulladt hangján kérdeztem tőle: Mit érez felséged? Nem történt baja? „Nem” felelt mosolyogva „Semmi bajom sem történt!” Hogy abban a megátkozott kézben tőr is volt,

 e pillanatban sem ő, sem én nem sejtettük. Ezalatt minden oldalról összefutottak az emberek, s a brutális támadáson szörnyülködve, részvéttel tudakolták őfelségétől, hogy nem esett –e baja. Ő legszívélyesebben nyájassággal, s kinek – kinek a saját nyelvén: németül, franciául, angolul köszönte meg a szívességét, erősítve, hogy semmi baja sincs és szíves készséggel engedte meg, hogy beporosodott selyemruháját a kocsis végigkefélje. Eközben odaért a Beau-Rivage portása, ki a kapuból látta a rettenetes jelenetet és sürgetőleg kért, hogy térjünk vissza a hotelbe. „Miért?” kérdé a királyné, miközben haját igazgatta „hiszen nem történt semmi, inkább siessünk a hajóra.” Ezzel bár haját rendbehozni nemigen sikerült, föltette kalapját, fogta legyezőjét és ernyőjét, a közönségnek nyájasan köszönt és megindultunk. „Mondja, mit akart tulajdonképpen ez az ember?” kérdé útközben a királyné.Melyik a hotel portása? Kérdeztem vissza. „Nem, az a másik, az a rettenetes ember.” Nem tudom felség, csak azt tudom, hogy egy elvetemedett gonosznak kell lennie.Feleltem. „Talán az órámat akarta elvenni?” Szólt egy kis gondolkodás után. Frissen, ruganyosan járt mellettem, tartásán nem látszott töröttség, karomat nem fogadta el. Kis idő múlva felém fordult: „Ugye, most sápadt vagyok?” Egy kissé, feleltem, talán az ijedtségtől. Eközben a portás utánunk eredve mellém került, s azt újságolta, hogy a gonosztevőt elfogták. „Mit mond?” kérdezte a királyné. Felelet közben rápillantva láttam, hogy arca fájdalmasan elváltozik. Ijedten kértem, hogy mondja meg igazán, mit érez, nincs-e fájdalma, s mialatt látszólag könnyen haladt előre, halálos aggodalommal csüngtem minden lépésén. „Azt hiszem a mellem fáj egy kicsit, de nem vagyok bizonyos benne.” A kikötőbe értünk. A hajóhjdon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint a hajóra léptünk, hirtelen megszédült: „Most a karját!” tördelte elfúló hangon. Átkaroltam, de nem bírtam fönntartani, fejét a mellemhez szorítva rogytam térdre a padlón. Orvost! Orvost! Vizet! Kiáltottam a segítségemre siető lakáj felé.A királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel. Mikor meglocsoltam az arcát és halántékát, szemhéjai fölnyíltak, és én mögöttük láttam a halált. Sokszor láttam és most fölismertem a megüvegesedő szemekben. Ez a szörnyű súly, mely mintha a föld alá akarna nyomni az ő súlya, ez a hidegség, mely a szivemet megdermeszti, az ő hidegsége. Szívszélütésre gondoltam. Ekkor egy úr figyelmeztetett, hogy a gép közelében vagyunk és jobb volna a hölgyet a fedélzetre vinni, hol talán magához tér. Két úr segítségével fölvittük tehát a fedélzetre és végigfektettük egy padon. Orvost, orvost, nincs orvos a hajón? Kiáltottam a körülünk állók felé, mire egy úr lépett hozzám és fölajánlá a felesége segítségét, ki félig- meddig orvos és ért a betegekhez. Madame Dardelle vizet, eau de cologne-t hozatott és azonnal hozzálátott a királyné élesztéséhez. Ő rendelkezett. Én fölvágtam fűzőzsinorjait, mialatt egy irgalmas nővér homlokát dörzsölte eau de cologne-nyal.Közben a hajó megindult, de ingása dacára észrevettem, hogy a királyné emelkedni igyekszik, hogy fűzőjét kihúzhassam alóla. Most étherbe mártott cukorkát tettem fogai közé, s a remény egy sugara csillant föl bennem, mikor meghallottam, hogy egyet-kettőt harap rajta.A királyné lassan felnyitotta szemeit és pár pillanatig úgy feküdt ott, szerterévedező tekintettel, mint aki tájékozást keres az iránt, hogy hol van és mi történik vele. Azután lassan emelkedett és felült. Eközben ketten segítettünk, és ő az idegen hölgy felé fordulva, hallhatóan mondta „Merci” A királyné, bár megült a maga erejéből, nagyon törtnek látszott. Szemei fátyolozottak voltak és ingatagon tétovázva hordozták szomorú tekintetét. A királyné előtt térdelve feszülten figyeltem arcára és fölfohászkodtam kegyelemért az éghez. Ekintete az eget kereste, majd a Dent du Midin akadt meg s lassan lecsúszva megpihent rajtam, hogy mindörökké bevésődjék a lelkembe. „Hát most mi történt velem?” Ezek voltak utolsó szavai, ekkor eszméletlenül lehanyatlott. Tudtam hogy haldoklik.A királynén egy kis fekete selyemfigaró volt, melyet, hogy ezzel is könnyítsünk rajta, a mellén szét akartam nyitni. Mikor ennek összetartó szalagjait szétszakítottam, alatta a batisztingen a szív közelében egy ezüstforint nagyságú barna foltot vettem észre.Mi ez? Egy pillanat múlva világosan állt előttem a megdermesztő valóság. Az inget félrehúzva a szív táján egy kis háromszögletű sebet fedeztem föl, melyhez egy csepp aludt vér tapadt. Luccheni agyonszúrta a királynét.Cselekedni kellett.Odakérettem a hajó kapitányát. Uram-szóltam hozzá- hajóján Erzsébet osztrák császárné, Magyarország királynéja halálos sebben fekszik, nem szabad őt orvosi és lelki segítség nélkül meghalni hagyni, kérem fodruljon vissza azonnal.A kapitány szó nélkül engedelmeskedett és Genfnek vette az irányt.Most két sürgönyt írtam Berzeviczynek és Kromárnak. Ezeket Dardelle úr vette át, hogy partot érve azonnal feladja. A királyné haldokolt. Odatérdeltem a pad elé, melyen feküdt és imádkoztam. „Vége, vége” hallottam minden oldalról.Beérkeztünk a kikötőbe, a királynét rögtönzött hordágyra helyeztük, melyet hat ember emelt. Mielőtt megindultunk, leterítettem nagy fekete köpenyével. Szelíden agonizált a küzdelem minden jele nélkül, de e pillanatban békétlenül fordította oldalt a fejét. Megindultunk. Fejénél az egyik oldalon haladtam én…Szívfacsaróan szomorú volt ez a bevonulás oda, honnét alig egy órája vidáman indult útnak a királyné.Szobájába érve lefektettük az ágyra.Dr. Golaynak megmutattam a sebet…Nincs remény. Szólt kisvártatva az orvos.Én ezt úgy is tudtam, de mikor most rövid ridegséggel kimondani hallottam, dermesztő hideg járt át és fogvacogva gépiesen mondtam utána:nincs remény. És mégis kérve-kértem az orvosokat, kísértsék meg az élesztést.Hasztalan volt minden. Még élt, de már alig lélegzett.Két óra negyven perckor mondta ki az orvos a rettenetes szót. A legszebb, legnemesebb, legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet. És elröppentét csak komor szóval jelzik: meghalt.Nem szabad összeroskadnom!Nem szabad arra gondolnom, milyen jó volna meghalni, utána menni és kísérni őt a halálba is. Gondoltam akkor. Ő visszanéz és látja, hogy az ő hívő Irmája a fájdalom terhe alatt roskad és megtántorodik.Aztán a királyra gondoltam…Most eszembe jutott, hogy kerülő úton juthat a hír a királyhoz..Minden erőmre szükség volt sürgönyt fogalmazásához..”Őfelsége a királyné súlyosan megsebesült, kérem ezt a király őfelségének kíméletesen megjelenteni.”Mikor visszatértem a királynéhoz, éppen artériáját nyitották eg a karján. Egy csepp vér sem jött belőle.Ezután az orvosokeltávoztak.Odaálltam a királyné fejéhez. Vakító fehér arcáról sugárzott fénye az égi békének és nyugalomnak. A szörnyű átmenet, melytől rettegett, rövid volt s zavaros, mint egy hajnali álom, melyből ocsúdva már az üdvösség reggelének égi derűje vette körül…Egy, a  félig zárt pillák alól fölfelé irányzott tört pillantás s az ajk egy szelíd mosolya, mely rajta még az életre emlékeztet.Ezekkel kísérte a boldogan elröppenő lelket, ezekkel búcsúzott tőle örökre…Megfogalmaztam a második sürgönyt:Őfelsége a királyné elköltözött.

-Gondolom ezek után hivatali dolgok intézése folyt. Kihallgatás, jegyzőkönyvfelvétel…

- Igen igen.Végre aztán annak is vége lett, és én magamra maradtam.Odaültem az én drága királyném mellé.Életem leggyászosabb órái suhantak el fölöttem temetői csendben. De milyen megközelíthetetlen az ellentét az én dúlt lelkem és az ő nyugalma közt!Nehéz óráiban hányszor talált vergődő lelke enyhülést az én lelkem derűjében, nyugalmában, s íme, most én földigsújtva vergődöm előtte, s könnyárban úszó szemeim kétségbeesve tapadnak halvány arcára és úgy esdnek hozzá, hogy mutatná meg az irányt, mely az Isten akaratában való megnyugváshoz vezet.Már éppen esteledett.Valami tompultság ereszkedett reám.Vergődő lelkem mintha pillanatra fáradtan leeresztette volna szárnyait.Kisírt szemeim elkápráztak, szúró fájdalmat éreztem bennük, s önkéntelen hunytam le pilláimat. E pillanatban egész valóm átereszkedett. Úgy rémlett, mintha hirtelen nevemen szólítottak volna. Hangot hallottam, lelkemben megcsendesülő visszhangját egy távolból jött édes szónak:”Túl béke és boldogság van.” Fölugrottam, a félszender elszállt pilláimról és úgy álltam az én édes királyném előtt, mint annyiszor szolgálatkészen, lesve ajkáról a szót. De ajkai csukva voltak. Én édes angyali királyném!Lepillantottál az én kétségbeesésemre s a magasból visszaküldted hozzám azt a vigasztaló szót, mellyel én vigasztaltalak. Te fölemeled a te hűséges Irmádat a porból a csüggedés éjjeléből és odairányzod tekintetét az örök kegyelemre. Teljes a te diadalod a szenvedéseken az utolsó áldozattal, melyen túl béke és boldogság van!

- Köszönöm kedves Sztáray grófnő, hogy idefáradt és beszámolt nekünk ezen tragikus eseményekről. Most Ferenc József Őfelségéhez szeretnék kérdéseket intézni. Üdvözlöm felség!

- Jó napot!

- Hogyan érintette önt a halálhír?

-Nem olyan drámaian, ahogy azt újságok vélték. Sírtam, és megviselt a dolog, de nem voltam magamon kívül.A hír után viszonylag hamar megnyugodtam, akárcsak Rudolf halála után. Sokat töprengtem azon, hogy lehet megölni egy asszonyt, aki soha senkinek sem ártott. Egyszerűen nem értem.Nem tudja, mennyire szerettem ezt az asszonyt!

-Merénylet napján mivel foglalkozott a munkán kívül?

- Levelet irtam Schratt kisasszonynak,majd  a királynénak.

-Mit írt a királynénak? Emlékszik még rá?

-Természetesen néhol már nem emlékszem a pontos szövegre, de nagyjából valami ilyesmi volt: „Nagyon örültem annak, hogy leveledet jobb hangulat lengte be…” és még Schratt Katalin önsanyargató túratervéről számoltam be.Ezt a levelet Erzsébet már nem kapta meg.Ahogy értesültem a halálhírről, tájékoztattam Schratt asszonyt, aki röktön segítségemre jött, hogy támogasson, akárcsak Gizella és Valérie amint értesültek a tragédiáról.

Erzsébet királyné két versrészletével szeretnék búcsuzni:

„Svájc! Pompázó hegygerincek,

Órák pontos armada!

Csak ne fenyegetne minket

Királygyilkos fajzata.”

„Titánia e világot ne járja,

Emberek közt nem érti senki sem,

Százezer bámészkodó körülállja,

Suttogják:”A bolond nő itt megyen.”

Irigy rosszindulat leskel utána,

És kiforgatják, bármit is tegyen,

Térjen hát vissza ama régiókba,

Hol széplélek megannyi társ-lakója.”

Szerintem, valahogy így nézhetett ki halála évében Erzsébet:

 Azonban Mária Valéria naplójában és Ferenc József Schratt Katalinnak írt leveléből az derül ki, hogy Valéria és a király eme képet tartotta igaznak:

"Soha nem készült ennél jobb portré a királynéról. Az alak tökéletes, az arcfiatalos, és ott ül a szája sarkában az a kis mosoly, amellyel meghódította az emberek szívét.Egyszerűen tökéletes!" -Ferenc József

A kép Erzsébet halála után készült, magyar festő, Benczúr Gyula keze által, 1899-ben. A festő szintén csak találgatott, hogy nézhetett ki a királyné halála előtti években. Rudolf halála után nagyon kívételes alkalmakkor viselt csak tarka ruhát Erzsébet, különben mindig feketében járt.